1. nap - Couremayeur - Valgrisenche

Az UTMB-nél talán valamivel családiasabb, de nagyon jól szervezett és fergeteges volt a rajt. Sikerült jó helyre állnom a tömegben és még Fridit is megörökíthettem az elrajtolók között.

A rajt.

Gyorsan visszasiettem a szállásunkra és elindultam az első találkozási pont, La Thuile felé. Sajnos út közben nem tudtam tankolni, mivel a kutak vasárnap zárva tartanak erre felé!?! 40 perc autókázás után jutottam el La Thuile-be. A főútról is elég szerpentinesnek tűnt a bekötőút, de rajta haladva minden képzeletet felülmúlt.

A városka elején lévő parkolóba letettem az autót, majd kis motyómmal elindultam a kijelölt útvonallal szemben. Nem volt nehéz dolgom, mivel kis sárga zászlócskák és vörös felfestések jelezték az utat, nagyon egyértelműen.

Az ösvény egy napos, száraz domboldalon vezetett enyhén felfelé. 20-30 perc után megálltam, mert az addigi ritkás fás területet teljesen nyílt oldal követte. Megsülni meg nem volt kedvem. Lepakoltam, elővettem a térképet és belőttem a pozíciómat.

Közeben egyre másra haladtak el mellettem a túrázók. Őket követve láttam, hogy az ösvényt egész messzire belátom.

Érkeztek a futók. Először egy négyes boly tűnt fel, a tavalyi győztessel, majd sorra következtek a versenyzők. Vártam Fridit, annyira, hogy amikor feltűnt, majd elszalasztottam a felvételt – mert persze közben vadul filmeztem is...

Együtt ereszkedtünk a városka felé, én próbáltam hátulról felvenni a tempót.

Lent nagy buzdítás volt, tapsoltak, kolompoltak, sípoltak, doboltak. Jó 5 percet tekeregtünk az utcákon mire a frissítőponthoz beértünk. Először Fridit magára hagytam, mert nem tudtam, hogy én merre tudok majd bemenni, de rögtön észrevettem, hogy elég fejetlenség van, mindenkit, mindenhova beengednek, így egyszerűen besétáltam az etetőpontra. Találkoztam Fridivel, majd szép komótosan átvettük, hogy mi is történt.

Alapjába véve nem volt gond, de fáradtnak, kissé enerváltnak tűnt. A meleg megviselte, de kit nem... A kedve jó volt, étvágya is volt. Sajtot, sonkát, kenyeret evett, kólát, vizet és a végén egy sört is ivott. Együtt hagytuk el a pontot, aminek a kijáratában az UTMB-s Polettiék tapsoltak :)))... Egy kicsit még együtt gyalogoltunk az emelkedő aszfalton, majd a maradék sör kidobása után elváltunk.

Visszagyalogoltam az autóhoz, és rögtön el is indultam a következő pontra Planavalba.

Szűk, kanyargó völgybe vitt az út, mindenfelé vízesések, patakok. Meg is álltam egy helyen fotózni, mert annyira nem bírtam magammal.

Továbbindultam egészen egy kis kereszteződésig, ahol egész kis aszfalt útra kellett letérni. A nyilak és bóják jelezték, hogy a mezőny is erre halad. Elérkeztem a faluhoz, majd a felfestett jeleket követve el is hagytam. A szűk kis út kanyarogva kúszott fel a hegyoldalba. Egyre több volt az út menti autó, így gyanítottam, hogy lassan a becsatlakozó ösvényhez érek. Így is volt. Visszafordultam és az első alkalmas helyen leparkoltam.

Átöltöztem, bepakoltam a kis zsákot, majd nekiindultam a hegynek Colle da la Crosatie felé.

Poros, köves szerpentinező út vitt felfelé. Emberrel nem találkoztam, még az élmezőny sem járt erre. Meleg volt, a nap teljes erővel tűzött. Kb. fél óra kapaszkodás után jöttem rá, hogy nem vittem magammal esőkabátot, pedig délutánra, estére csapadékot jósoltak. Néhány felhő volt csak az égen, de azért nem árt az óvatosság, pláne magas hegységben. Nem örültem egy esetleges elázásnak, de azért folytattam az utamat. Még a Lac du Fond előtt találkoztam az első versenyzővel. Kissé meg is lepődtem, hogy ilyen korán ideért. Fotóztam, filmeztem a tavak, patakok környékén, a környezet nagyon pazar volt. Egy nagyobb, meredekebb, kitett kaptató után már látszott a hágó. Mivel a felhők egyre sűrűsödtek úgy döntöttem, hogy inkább bevackolom magam valami szélvédett helyre, lecserélem az izzadt pólóm és várom Fridi érkezését. Így is tettem. Filmeztem, fotóztam, ettem, ittam nyugodtan és nézelődtem. Ritkán adatik meg az embernek, hogy 2800m környékén töltse tétlen idejét...

18:00 körül érkezett meg Fridi, egész jó állapotban. Kis fáradtságra panaszkodott de egyébként teljesen egyben volt. Az út változó meredekségű és döntően barátságtalan volt lefelé.

Lefelé.  (A bizalmas megnyilvánulásokat, kötőszavakat kipittyegtettem...)

Mire visszaérkeztünk az aszfalt úthoz az eső is elkezdett szemerkélni. Gyorsan vázoltam Fridinek, hogy mi vár még rá, majd átöltözés után az autóba pattantam. Az eső egyre barátságtalanabbul esett, sőt néha zuhogott.

A jelölt pálya az aszfalt úton, vagy azzal párhuzamosan haladt, így jól láthattam a derekasan elázó versenyzőket.

Beértem Valgrisenche-be, de olyan kicsi volt a falu, hogy egyből át is haladtam rajta. Autók mindenütt, esélyem sem volt leállni. Megfordultam, majd kis töketlenkedés után behajtogattam a gépet egy biztonságosnak ítélt parkolni tilos jelzés alá.

Az eső szakadt.

Vártam egy kicsit, a beérkezőket nem láttam, úgy 30-40 m-re lehettem a ponttól.

Fridi hívott, hogy beért.

Felvettem pár szükségesnek ítélt cumót és felmentem a pontra. Elég nagy tumultus volt, mindenki fedett helyet keresett magának. Versenyzők és kísérők egyaránt.

Kis kajálás után erős rámenőséggel én is felmentem a zuhanyzó részlegbe. Próbáltam a felső szinten ágyat is foglalni Fridinek, ez sikerült is. Elég nagy jövés-menés volt, ráadásul elég kis helyen voltunk összezsúfolva. Rajtam kívül más kísérő ide nem jutott fel...

A mezőny itt még nem húzódott szét, így nagy volt a népsűrűség.

Zuhanyzás után leltároztuk a vízhólyagokat és arra jutottunk, hogy ebben a cipőben nem nagyon érdemes folytatni a versenyt. Vízhólyag volt Fridi sarkán és két lábujján. Megvarrtam őket, lefertőtlenítettük és leragasztottuk mindegyiket.

Irány az ágy.

2-3 óra alvásra gondoltunk, majd utána még éjjeli nekiindulásra.

Megbeszéltük, hogy én átmegyek Rhemes-Notre-Dame-ba és amikor Fridi, indulásakor telefonál, akkor elindulok vele szembe a hegyre. A szintrajzból úgyis valami horrorisztikusabb lejtő bontakozott ki. Hátha tudok majd segíteni...

Visszamentem az autóhoz és megpróbálta kiteríteni a szarrá ázott cuccokat. Nem volt egyszerű. Bevágtam magam az autóba és átmentem a következő völgybe.

A falu szélén könnyen ráakadtam arra a pontra ahol a futók keresztezik az aszfalt utat. Épp egy parkoló volt itt, tehát beálltam. Az eső nem esett, így gyorsan az autó melletti alvás mellett döntöttem. Sajnos fél óra múlva rákezdett. Behajtogattam magam az autóba. Próbáltam két órán keresztül az első üléseken aludni, de nem sikerült. Megint elállt az eső, így újra a parkoló aszfaltját választottam. Fél óra múlva megint vissza. No ennek semmi értelme – gondoltam – elővettem a laptopom és elkezdtem írni ezt a beszámolót. Hajnali kettő volt ekkor.