Úgy számolom, hogy Fridivel 2:00 körül fogok találkozni, így majd' három órányi alvás vár rám. Végre! Jól fog esni!
A beállított telefonom a fejemhez teszem, de ennek ellenére félóránként felkelek, hogy ellenőrizzem, nem aludtam-e át a megbeszélt időpontot.
Az egyik visszaalvást telefonhívás szakítja meg.
Fridi az.
Ott van a ponton. Jajjjjj... !!!!
Rohanva összepakolok, bedobálok mindent a gépsárkányba és már viharzok is fel a pontra. Elég csípős az éjszaka, nincs melegem.
10 perc múlva ott is vagyok. Fridi ül és eszik, iszik. Egész jó állapotban van, bár a fázás a hidegen túl már a fáradtságot vetíti előre. Megbeszéljük, hogy lemegy még Pontboset-ba - 9 km - én pedig felsétálok elé amennyire csak tudok. Gyorsan hozok neki a kocsiból még meleg ruhát, meg egy Bombát, aztán el is indul.
Én is bekászálódom az autóba és elindulok. Nagyon szűk ez a völgy, a patak menti falvakba csak nagyon keskeny kis szerpentineken lehet lejutni. Azért legalább annak örülök, hogy ilyenkor nincs nagy forgalom...
A ponttól 50m-re sikerül helyet találnom.
Felöltözöm és indulok felfelé Fridi felé.
1:45 van.
Most számolok utána, hogy milyen gyorsan lejött a Col Fenetre (2828m)-ről. Éjjel...
Szűk kis ösvényen kapaszkodok felfelé, néhol sikátor szerű kis 'utcácskákon'. A telihold fénye teljesen betölti a völgyet. A faluból kiérve lekapcsolom a lámpám, de olyan világos van így is, hogy le tudom olvasni az órám számlapját. Mellettem a mélyben egy bővizű patak hömpölyög, autónyi, sima sziklák között. Csodálatos a látvány, még éjjel is. Kisebb házcsoportok, falvak között haladok, néha a műútra is kivisz a jelzés. Összesen két versenyzővel találkozom, mire 2:15-kor Fridi is megjelenik. Kicsit már álmos.
Nem is.
Nagyon.
Megyünk csendben, csak a lépteink zaja hallatszik, meg néhol a patak robaja. Egy helyen megállunk és egy kis GreenMagmát etetek vele. Nem tudom, hogy használ-e, de nagyon hiszünk benne, az a fontos...
Onnan tudom,hogy nagyon kezd fáradni, hogy pár percenként kérdi, hogy mennyi van még hátra. Mindig nagyon kevés :)))...
Csípőre tett kézzel világít maga elé, és alig halad. Ami nekem andalogva fél óra volt felfelé, az 40 percet vesz igénybe lefelé...
Aztán egyszer csak megérkezünk.
Gyorsan átöltözik száraz ruhába és beül a ponthoz enni, inni, addig én az autó mögött megint berendezem az alvóhelyet.
Szinte már alvajáróként ér a hálózsákhoz.
Az órámra pillantok és látom, hogy egy kicsit kifutottunk ebből az éjszakából: 3:15.
Film
Három órát engedélyezek magunknak.
Óra nélkül ébredek.
Egy kisteherautó nem tud lefordulni a kanyarban a pontnak felállított sátor miatt, így megfordul és épp mellettünk kezd pakolászni. Kicsit furcsa, hogy nem átkozódik, nem tesz megjegyzést, hanem óvatosan, szinte lábujjhegyen pakolja ki az aznapi árut.
Fridi még alszik egy kicsit, amíg elkészítem a reggelit. Már egész jól mennek a dolgok, kezdem megszokni a sorrendet és az igényeket.
Bogyók: Green magma, C-vitamin, grapefruit mag, búzafű, porcerősítő, MagneB... zutty... tea citrommal, cukorral, lekváros kenyér... zutty...
Lassan ébredezik...
Átnézzük, hogy mi van még hátra és megbeszéljük, hogy a következő nagyobb ponton, Donnas-ban találkozunk. Nincs messze, 9,5 km.
Mivel Donnas 'base vita', ott lehet majd fürdeni és enni egy jót.
Pakolás után én is reggelizem, majd a gyér forgalomba gyorsan leérek a megbeszélt helyre. A pontnak helyet adó épület alatt, árnyékban lehet parkolni, de már itt is nagyon meleg van. Kiteregetem a szárítani való ruhákat, majd felmegyek és körülnézek az épületben. Ha az ember elég határozottsággal lép be, akkor nem nagyon kérdezik, hogy ki ő és miért van itt. Kezdem megtanulni, hogyan működnek itt a dolgok... Azért a rendezőknek van humorérzékük: egy több mint 300 km-es verseny közel fél távjánál csak guggolós WC van... Just for fun :)))!!!
Sok cuccot nem pakolok a zsákomba, csak pár italt és elindulok Fridi elé. A kisváros utcáin vezet az út, nagyon hangulatos, de néhol forgalmas és a sok aszfalt miatt baromi meleg. Ki sem érek Donnas-ból, a római kori kapunál már jön is szembe.
Az árnyékosabb utcákon futunk, de inkább csak gyalogolunk. Nagy megváltás beérni a pontra. Fridi rögtön elmegy fürdeni, utána pedig kiadós kajálást csap.
Az itteni találkozásunk után 5 km-el még tudunk találkozni Perloz-ban, aztán egy jó ideig nem. Azt tervezzük, hogy Niel-ig előre utazom, ott letámasztom az autót és Fridi elé megyek ameddig csak birok. Niel-be már sötétbe fogunk érkezni, így plusz lámpát, meleg cuccot és kaját is viszek magammal, hogy ne neki kelljen mindent cipelnie - a kötelező felszerelésen túl.
Másfél órás depózás után, nagy melegben indul neki a következő emelkedőnek, nem nagyon irigylem...
Közben minden megszáradt az autóban, gyors rendrakás után megyek is.
Perloz olyan kis falu, hogy nem is tudok megállni az úton. Továbbmegyek a településen és visszasétálok. Megtalálom a családias pontot, ahol épp a szurkolásra összesereglett kisiskolásoknak tartanak fotózást. Elkezdek mászni a meredek, déli kitettségű domboldalon. Nagyon meleg van. Még a szűk utcácskák között elvétem az irányt és jó 10 percet megyek rossz irányba. Visszasietek és nagyon remélem, hogy nem kerültük el egymást ennyi idő alatt. Immáron a helyes úton, kis patakon átkelve jutok be az erdőbe. Gyorsan kiérek egy kis víztározó medencéhez. 'No, innen jó kis felvételt lehet majd készíteni' - gondolom és bevackolom magam egy árnyékos zugba.
Várok...
Várok...
Jó ez az árnyék, de ha nem jön egy percen belül, akkor ettől a csobogástól bevizelek, az biztos...
Jönnek páran, legalább őket lefilmezem...
Kicsit aggaszt, hogy nem jön.
Elindulok, de kis idő múlva egy vas létrához érek. Itt is beállítom a kamerát, de hiába várok csak nem jön. Kezdek félni, hogy bizony elkerültük egymást. Viszont az is igaz, hogy baromi meleg van, nem csodálnám, hogy a kiadós zabálás után nem diktálna nagy tempót...
Az izgalmak és a meleg viszont engem is 'megvisel', így egy komolyabb technikai szünetet kell tartsak. Tuti, hogy most megy majd el Fridi! Azért rálátok az útra, biztos ami biztos...
És perszehogy!
Fridi robogna el, de a rekettyésből utána szólók, hogy ne siessen, ha már eddig nem tette...
Szép komótosan ereszkedünk le a pontra, ahol nagy a hangulat. A pontőrök is épp ebédelni készülnek. Engem, mint kísérőt is szívesen látnának, de én inkább a méz édes helyi szőlőre hajtok.
Nem sokat időzünk, Fridi a megbeszéltek szerint indul is tovább, pont 13:00-kor.
Niel-ig van 33 kili és négy hágó, ráadásul a hőség sem fogja gyorsítani...
Én is elindulok, de egy kicsit bajban vagyok, mert a térképen nem igazán találom ezt a Niel-t... A ponton azért még megkérdem és határozottan állítják, hogy fel lehet menni autóval.
Akkor megtalálom...
Szokásos szerpentin...
Már majdnem Gressoney-ben vagyok - az a következő nagyobb állomás ebben a völgyben - így tuti, hogy túlmentem. Visszakanyarodom és rá is találok a kis letérőre. Annyira megzavart, hogy délidőben dolgozó olasz munkásokat látok, hogy elnéztem a kereszteződést...
Kicsit azért bizonytalan vagyok olyan szűk az út, de amíg nincs behajtani tilos, addig megyek, az biztos. Egy kis árnyékos kanyarban félreállok és megebédelek, összepakolok, mert az a sanda gyanúm, hogy most, itt, ezt árnyékban tehetem, de ki tudja mi vár rám fent, lehet, hogy egy zsebkendőnyi helyem lesz csak a sok autó között. közben pár autó elmegy, így bizakodom, hogy talán mégiscsak jó helyen vagyok.
Még 20 percnyi vad szerpentinezés vár rám és meg is látom a pár házból álló Niel-t. Nem is falu ez, csak olyan mint egy nagyobb major. Az út legvégén, az egyetlen szabad helyre még beszuszakolom az autót és hálát adok az eszemnek, hogy megálltam pakolászni, mert itt olyan meleg van, hogy lerohad rólam a gatya...
Gyorsan indulok is, mert szeretnék minél előbb Fridi elé érni. 15:40-kor indulok neki a kővel kirakott ösvénynek. A fák között néhol feltáruló panoráma csodálatos, nemhiába tekeregtem annyit felfelé az autóval, látszik, hogy 1600m magasan vagyok. Árnyas, mohás, páfrányos erdőben haladok.
Nagyon futhatnékom van, bár a nagy motyó nem éppen ideális ehhez. Azért az íze kedvéért egy kicsit kocorászom. Nem sokáig, mert nagyon elkezd emelkedni az ösvény. Meredek kaptató következik, még szerencse, hogy a fák árnya alatt nem perzsel a nap. Az emelkedő végén változatosan hullámzik a terep. Néhol gyökeres a szűk ösvény, néhol sziklákon egyensúlyozva kell előre haladni.
Lassan kiérek a fák közül. Hirtelen letöréshez érek, aminek a végén egy létra vezet egy keskenyebb sziklapárkányra. Fridi nagyon nem szereti az ilyen részeket, ráadásul már sötétben leszünk itt...
Az egyre erősödő robaj valami vizet sejtet, és lőn! Gyönyörű kis vízesés mellett/felett haladok el.
Innen viszont horror.
Kitett, nyugati domboldal, se nem erdő, se nem gyep, szúrós bokrok, nyirkos, mohás csúszós kövek. Bazi meleg és 120% páratartalom. Alig van kilátás a 3-4 m magas dzsindzsa miatt, de árnyékot nem ad a zöld. Ráadásul egyre jobban emelkedik, szerpentinen haladok meredeken felfelé és végeláthatatlan hosszan. Remek...
Több mint fél óra múltán annyi változik, hogy egyre több és nagyobb sziklán kell átvergődni. Bele sem akarok gondolni milyen lesz itt lefelé jönni sötétben. Minden csúszik. Ami kő azért, ami sár azért...
Végre kiérek egy füves, száraz gerincre, több száz méterre be lehet látni az elkövetkezendő szakaszt. Nem túl meredek és egész normális út kanyarog felfelé. A távolban egy útjelző táblát is látni vélek. Nekiindulok és egész jól haladok. Fentről a következő pont már látszik, légvonalban nincs is messze, csak az a bibi, hogy egy kisebb szakadék van közöttünk, amit jó nagy íven lehet csak kikerülni. Először egy elég kitett zöldellő párkányon, aztán mesterien kikövezett 'korzón' vezet az út a Col della Vecchia (2185m) hágóhoz. Lassan háromnegyed hat, remélem a ponton tudok találkozni Fridivel, mert ezen a köves, szakadékos részen nem szívesen jönnék lefelé sötétben... Egy kisebb bukkanót átmászva érek a ponthoz. Helikopterrel ide telepített kis konténer van itt és pár sátor, a hangulat nem rossz. Érdeklődöm, hogy nem járt-e itt Fridi, de nem tudnak róla. Felhívják a következő ellenőrzőpontot és ott sem tudnak róla. Frankó. Megkérdem, hogy merre az arra. A látóhatár szélén, a sziklagerincen mutatnak egy kis csorbát.
Az a hágó. A Crena du Leui (2311m). Ameddig csak ellátok, kövek. Kisebb nagyobb, de leginkább autó méretű sziklák között vezetett a nem létező ösvény.
No sebaj, hat óra múlt, van még idő a sötétedésig. Inkább elindulok a hágó felé, aztán csak találkozunk valahol. Próbálom minél jobban memorizálni az utat, mert lassan be kell lássam, hogy bizony világosban nem nagyon fogok Fridivel találkozni, a sziklák között viszont követhető ösvény nincs. Azt nem mondhatom, hogy unatkozom, mert igen csak a lábam elé kell néznem menet közben. Hosszan megyek szintben, majd amikor a hágó alá érek hirtelen vált át meredek szerpentinbe. Én is meglepődöm, de fél óra alatt felérek. Egy épp ott gyönyörködő résztvevő minden áron le akar fotózni a gépemmel, nem tudom lebeszélni róla :))).
Átnézek a szűk átjáró (Crena du Ley 2311m) másik oldalára és barátságos füves lejtőt látok.
Nosza, nekivágok. Pár percnyi szintút után meredeken ereszkedik az ösvény - de legalább van... Nagyon lassan araszolva jön felfelé pár spori, ebből arra következtetek, hogy van még lefelé. És igen :))). Baromi sok szintet kell itt veszteni, vagyis majd Fridivel kéz a kézben leküzdeni. Aztán lassan balra tér az út és megint kőtengerben folytatódik. Mintha egy morénasáncra kellene felkapaszkodni. Már messziről megpillantok egy piros felsőben lévő alakot, le is filmezem. Oda még fel? Jajjjj... Kicsivel hét után meg is érkezem, remélem Fridi már ott vár.
De nem. Itt sem tudnak róla.
Felhívom, mert van végre térerő és azt mondja most jött el a pontról.
De melyikről, könyörgöm?
Lago Vagno-ból.
Nemhiszemel... Csak most? Mi lehet/lehetett vele? Baromira belassult. 13:00-kor indult Perloz-ból, most 19:15 van. Több mint 6 óra alatt 19 kilit tett meg... Nem sok jóra számítok. Nem is időzöm a kis ponton, bár nagyon szívélyesen kínálgatnak minden földi jóval. Egyre sötétedik és a kis tó partján álló, Lago Chiaro (2096m) nevű hely fölé tornyosuló sziklás oldal tetején ott mutogatja magát a Col Marmontana (2350m) magasan lévő hágója. Csak az a bibi, hogy nem egyből kell felemelkedni, hanem van még egy plusz bucka is benne...
Sebaj, menteni megyek...
Kezdem szedni a csülkeimet és kevesebb mint 40 perc alatt fel is érek. Út közben egy éhhalál szélén lévő, idős, francia sporinak odaadom Fridi géljét. Nem tudom nem odaadni, látom, hogy életet ment... Fent már alig látok lámpa nélkül. A másik oldalon egy végtelenbe vesző füves domboldalt pillantok meg. Sajnos fejlámpa fényét nem, csak a távolban egy kivilágított pontot látok. Talán ellenőrzőpont?
Kicsit reménytelen a helyzet.
Majd 4,5 órája indultam el 2 órára...
Sokat nem mertem eddig enni, mert nem tudtam mi kell majd Fridinek, innivalóm sincs sok, bár tele a zsákom...
Film
Film
Lámpagyújtás nélkül indulok lefelé, a hold nagyon jól világít. Kicsivel lejjebb pár szembejövőt riasztok meg azzal, hogy belépek fénycsóvájukba, de legalább jönnek szembe, ez is valami. A jelzéseket nagyon nehéz követni. A Lago Chiaro óta nagyon kevés az útjelző zászló, itt más csapat rakhatta le őket, mert kirívóan kevés van belőlük. Ráadásul sehol sincs igazi, klasszikus ösvény, csak sziklák és fűcsomók. Agyam vadul próbál megjegyezni minden fűszálat és viszonyítási pontot a visszaúthoz. Ha belegondolok mi vár még ránk visszafelé, akkor inkább lefekszem itt helyben...
Lassan a kivilágított pont felé kanyarodom és pár felhagyott ház között osonnék el mikor is Fridibe botlom. Majdnem szó szerint. Olyan a találkozásunk, mintha most váltunk volna el öt perce és a beszélgetésünk is szinte úgy folytatjuk, mintha csak az imént hagytuk volna abba.
Odaadom neki a nálam lévő erősebb lámpát én is felteszem az enyémet, felvesszük a kabátokat, mert egyre hidegebb van és mi egyre kevésbé vagyunk fittek...
Kérdem mit enne?
Gél van?
Khmmmm.... ööööö, az nincs....
Maradunk a sózott napraforgómagnál. (Ha Oli most alszik, biztos verítékben fürödve riad fel álmából. Olajos, sós mag ilyenkor? Hülye-e vagy?)
Indulunk is neki az emelkedőnek, érzem, hogy nekem végem.
Fridi 2-3 marék után nem kér többet a szotyiból.
Nekiiramodom, próbálom tartani vele a lépést és ahogy a levegővétel engedi tömöm magamba az anyagot. Ez most biztos nagyon segít. Mentálisan bizonyára... Mire felérünk, már nem is akarok meghalni, csak szimplán fáradt vagyok.
Távban nincs sok hátra Niel-ig, de a terep és a szintek...
Alattunk a kivilágított pont. Az ereszkedésnél én megyek elől és így egész jól tartjuk az irányt. Tőlünk balra, messze egy fejlámpa fénye. Nem is értem mi lehet az ott. Aztán lélekszakadva jön lentről az egyik pontőr. Ő mondja, hogy egy idősebb versenyző az, és épp a szakadék szélén bóklászva kért segítséget a rendezőktől. Mondom is neki, hogy nem is csodálom az eltévedését, mert ha én ma nem jövök itt fel, akkor biztos nem találnék le.
Nem küzdelem mentesen, de leérünk.
Nagy tűz ég és bár Fridi ellenkezik, azért kávét és teát rendelek. Beborítunk belőle egy emberes adagot, meg Fridi egy kis kólát, aztán ballagunk is lefelé a morénahalmon. Előtte még szólunk a gyenge jelzések miatt, erre az egyikőjük már indul is neki a hegynek...
Határozottan emlékszem, az idefelé jövet memorizált viszonyítási pontokra, úgy látszik, hogy az a 3 dl kávé eljutott a rendeltetési helyére :).
Fridi nagyon jól jön, bár kicsit félek az előttünk lévő bazi meredek kaptatótól. Szépen lassan adagolom neki mi vár ránk, de azért nem viszem túlzásba...
Ráfordulunk a meredek szerpentinre és meg kell hogy állapítsam, hogy én nem bírnék gyorsabban itt felfelé menni, Fridi meg jön mögöttem mint a veszedelem 180 kilivel a csülkeiben. Nagyon erős, most érzem igazán. Ez annyira feldob, hogy szinte végig be sem áll a szám. Még előzünk is!!! Szépen kisimul az út és lassan befutunk a szűk kis átjáróhoz, ahol pár órája még fotózkodtam.
Egy kisebb felszökés legyőzése után jó megérkezni a pontra. Rögtön mondják, hogy nekem is adnak bármit, nem baj, hogy nem vagyok nevezett versenyző. Ez igazán kedves. Egy kis kólát kérek a kulacsomba.
Odaadják az üveget.
Töltök, majd a teli kulacsomat kiejtem a kezemből.
Felveszik. Odaadják. Töltök. Megint kiejtem.
Miközben felveszik az elgurult kulacsom, a kólát is kiejtem a kezemből, azt is felveszik.
Visszahozzák a kulacsom, de mivel kicsit földes lett ezért hoznak vizet, hogy kiöblítsem.
Öntenek vizet bele. Kiejtem megint.
Huhh, mintha egy kicsit szét lennék ütve :)))...
Felveszik, kimossák, megtöltik, majd a kezembe adják.
Mosolyogva, váll veregetve, ráadásul egy olyannak akit ki sem kéne szolgálni...
Közben Fridi is mindent magába töm amit csak a hatósugarán belül talál.
Mivel a hideg mellett egy kis szellő is lengedez, nem nagyon vendégmarasztaló az időjárás. El is indulunk. Egy pár főből álló csoport épp előttünk indul el. Szólok Frididnek, hogy jó lenne megelőzni őket, mivel a szakadék szélén nem lesz sok hely...
Ennek ellenére nincs jó pillanat az ellépéshez. Viszont kiderül, hogy a szakadék szélén, a szépen kirakott köveken remekül lehet előzni. (Fridi, meg a sötétben úgy sem látja mi van (mi nincs) alattunk.) El is lépünk, bár nem mondanám, hogy olcsón adják magukat. Rendesen kell szednünk a lábainkat. A füves gerincről a nyirkos, mohás, csúszós szakaszra érünk. Mondom is Fridinek, hogy vigyázzon, majd kisvártatva hatalmast hátast dobok. Klasszikus két láb magasba, hanyattvetős figura. Meg sem ütöm magam és nem fáj semmim. Szinte csoda. Mivel ilyen jól sikerült ez a mutatvány, még kétszer bemutatom, hátha ettől ébren marad egyre álmosodó futóbarátom. Ez az ereszkedés baromi idegőrlő. Lefelé, a lába elé nem lát az ember, mert a növényzet beborul a 20 cm széles ösvényre. Az ösvényen elszórt, emberfej nagyságú, csúszós kövek. És még lejt is rendesen.
Soha nem akar elfogyni.
Már nagyon éjjel van. A tájékozódásom is megcsal, mert várom, hogy mikor térünk már jobbra, a vízesés felé? Végre hallom a víz robaját, de egyre csak balra térünk. Szerencse, hogy itt nem videóztam, mert elég sokat kellene kipittyegni a szövegből... És bal, és bal és bal...
Végre egy ismerős jobbos, irányban vagyunk!
Szinte szaladunk a kis hídhoz. Itt megemlítem a vaslétrát, de Fridi, annyira álmos, hogy alig akar megijedni. Gyorsan átmászunk ezen a részen is, majd hullámzunk véget nem érően. Ez nagyon lehangoló és demoralizáló.
Mindketten kezdünk elfogyni...
Egy pillanatra eszembe jut, hogy mire megérkezünk Niel-be, ott nem meleg zuhany és puha ágy vár, hanem egy autó, ahonnan ki kell pakolni a motyót, fekhelyet kell keresni és enni sem ártana...
Arra jutok, hogy inkább nem gondolok most ilyenre, elég túlélni a következő lépést.
Annyira belassulunk a végére, hogy a legutoljára leelőzött csapatból egy tag visszaelőz a pont elérése előtt.
1:14-kor érjük el a frissítőállomást.
Fridit leültetem, ráerőszakolok minden nálunk lévő ruhát és lemegyek az autóhoz. Mivel idő közben felszabadult egy parkoló, így a sarokban találok egy jó kis alvásra is alkalmas helyet. Gyorsan fekhelyet készítek és felmegyek Fridiért. Lassan teletölti magát. Lemegyünk az autóhoz. Nem messze tőlünk egy bővizű, jéghideg forrás is van, így egy kellemes, nyugtató fürdés után hullán ájulunk puha ágyinkónkba.
